Félelem, közömbösség, beolvadás Feketelaktól Melegföldvárig

     
Vetési Júlia
     
     Barticel Kiss Krisztián református lelkipásztor és felesége, Emese lassan két éve élnek a Mezőségen, szolgálatuk helye Feketelak, illetve Melegföldvár. A Füzes menti Tóvidéken, Melegföldváron, Feketelakon és a hozzájuk tartozó szórvány falvakban – Cegében, Kispulyonban, Göcön és Gyekén – végzik különös kihívást jelentő lelkipásztori szolgálatukat. A szórvány sors küzdelmei hihetetlen súllyal nehezednek a hivatást gyakorlókra: nehéz szembesülni egy elnéptelenedett, elnyelvtelenedett nemzet mindennapi gondjaival, amit az érintettek ráadásul nem minden esetben élnek meg problémaként. Az elszánt tetterőből aztán apró örömök születnek, amikor a templomba sokan eljönnek, amikor a gyermekekben reményt találni. És merész tervek is: templomfelújítás, Wass Albert-emlékszoba, honismereti tábor és kirándulás gyermekeknek.
      A Kolozsvár–Szászrégen útvonalról indulva, Mócs után a pusztakamarási letérővel érkeztünk be a Füzes völgyébe. Katona Melegföldvárral szomszédos falu, Emese régebben itt is szolgált, de a falu most már nem tartozik hozzájuk. A nyilvántartásokban hetven lélek szerepel, de sokkal többen vannak, akik már nem tartják magukat sem reformátusnak, sem magyarnak, bár őket és szüleiket is reformátusnak keresztelték – nagyon érződik a románság többszörös számarányának hatása. Melegföldvár a tulajdonképpeni szolgálati hely, Emese itt szolgál és a házaspár itt lakik. Melegföldváron 239 a református, ebből tíz család nem ott él, mégis odatartozónak vallja magát, oda (is) fizeti az egyházi járulékot. 32 gyerek van, és az idénre is több babát várnak. A magyarok aránya mintegy 40 százalékos.
      – Az egyházi szabályzat szerint választhatnánk, hogy Melegföldváron vagy Feketelakon élünk. A család szempontját néztük, ezért Földvárt választottuk, mert itt nyugodtabb az életünk, de nem csak Melegföldvárral foglalkozunk, ez az Emese feladata, Feketelakon és szórványaiban pedig én szolgálok – mondja Krisztián.
    
     Többség, kisebbségben?
     
      Feketelakon van a központ – ide tartozik a többi négy gyülekezet. Itt van templom – nem műemlék – és van parókia. Az Egyház és Szórványmissziós Ügyosztály igyekszik kiépíteni egy szórványközpontot itt a Tóvidéken. Feketelak missziós egyházközség, tehát a maximális kongruát kapja, így a gyülekezeteket minimális hozzájárulás terheli havonta a lelkész fizetéséhez. Itt 2005-ben 206 reformátust számláltak, ma mintegy 170 református van, a népszámlálás adatai szerint a magyar lakosság aránya meghaladja a 65 százalékot. Feketelakhoz tartozik Kispulyon, 35 reformátussal, körülbelül 70 románnal. A kispulyoni papilakot 2006-ban újították fel a templommal együtt. Cegének középkori temploma van, és egy régi parókiája, amelyet a kommunizmusban lelaktak, a fala le van dőlve. A cegei egyház most igényli vissza a kommunizmusban állatorvosi rendelőként működő, volt református iskolát, amelybe terveik szerint imatermet alakítanának ki, ott tartanák a téli istentiszteleteket. Itt 30 körüli a lélekszám. Göc műemléktemploma körül valamikor önálló gyülekezet működött lelkésszel. A templomot ma már nem használják, a négy göci magyar a cegei istentiszteleteket látogatja. Gyekén 30 személyt tartanak nyilván, s ebből több mint húszan jönnek is templomba minden két hétben. – Ott van nekem a legnagyobb szakmai elég – té telem, hogy ilyen sokan járnak templomba. Gyekében is van egy középkori templom, de már parókia nincs – mondja Krisztián a hozzá tartozó gyülekezetek számbavételekor.
    
     Menteni a nyelvet, a gondolatot
    
      A missziós munkák már a teológia ideje alatt elkezdődtek, így a házaspár több mint négy éve belekóstolt a Mezőség mindennapjaiba. Akkor hetente vagy talán csak havonta egyszer szembesültek az itteni helyzettel, és úgy minden könnyűnek tűnt.
      – Így sokkal nehezebb, mert látod, hogy rengeteget törekedsz, és mégsem tudsz változtatni a helyzeten. – mondják mindketten az ottani helyzetről.
      Ők maguk nagyrészt tömbmagyar vidékről érkeztek Mezőségre: Emese Szilágynagyfaluból, Krisztián pedig a Felcsíkhoz tartozó Balánbányáról. Nehéz volt szembesülniük egy elnéptelenedett, elnyelvtelenedett nemzet mindennapi gondjaival, amit az érintett ott élők ráadásul nem minden esetben élnek meg problémaként.
      – Balánbányán is szórványosan élnek a magyarok, s még szórványosabban a reformátusok. Már gyerekkorom óta ismerkedtem a szórványmunkával, mert ugyanaz van, hogy a lelkész elindul vasárnap reggel, körbejár 4–5 falut, prédikál, beszélget az emberekkel. Ott amiatt van szórványosodás, hogy az katolikus vidék, és a beköltözöttek a reformátusok, tehát a nyelvvel nem volt gond. Ilyen szempontból egészen más Mezőség, ahol egy ortodox tengerben kell a szórványmagyarságot lelkigondozni, egyáltalán pásztorolni. Ez egészen más élmény, mert pl. a csíki református szórványokban nem érződik annyira a katolikus hatás, mint ahogy a mezőségi református szórványokban érződik az ortodox hatás. Meg főleg a sötét babonás hatás – meséli Krisztián.
      – Mi vész el hamarabb: a nyelv vagy az identitás?
      – Mostanában azon gondolkodtam sokat – meséli Emese –, hogy mit veszít el az ember először. A nyelvét, és utána változik meg a gondolkodásmódja, vagy először a gondolkodásmódját és utána a nyelvet? Mert itt nagyon azt látom, hogy sokan magyar emberként a nyelvüket megőrizték, mégis olyan románosan gondolkodnak. Eddig teljesen másképp vélekedtem, de az itteni helyzet ezt a kérdést veti fel bennem, hogy vajon nem fordítva van-e: úgy, hogy a nyelv, az csak az utolsó lépés. S a románokkal, a román mentalitással való azonosulás már hamarabb megtörtént.
    
     A beolvadás az iskolában kezdődik
    
      A 40-es évek elején, a magyar világban a két falut országhatár választotta el: Melegföldvár és Feketelak Magyarországhoz tartozott, Katona és Gyeke pedig Romániához. A gyekei és katonai magyarok menekültek Feketelakra, Földvárra, Feketelakról meg Földvárról menekültek Romániába a románok. Akik pedig nem menekültek, hanem ott maradtak család meg egyéb érdek miatt, azok nagy nyomás alá kerültek, négy év alatt elég sokat szenvedtek a magyarságukért. Sokukban még most is megmaradt az a félelem – vagy a megszokás miatt –, ezért inkább románul beszélnek az anyanyelvük helyett. Mondják is, hogy: „Tiszteletes úr, amikor itt román világ volt, akkor mi nem szólhattunk magyarul, mert nagyon sokszor megvertek emiatt.”
      Valami eredendő idegenkedés, örökletes félelem tapasztalható a magyar nyelvvel kapcsolatban és mindennel, ami a kisebbségi kultúrához kapcsolódik. Riadva gondolnak március 15-re, a Himnuszra, a 48-as magyar sír koszorúzására. Nem is annyira érték nekik a magyarság, félnek vállalni.
      Hiányos az anyanyelvi iskoláztatás is. A földváriak az elemi iskolát magyarul végzik falujukban, de a tanerő többnyire nem szakképesített, vagy alig érdekli a magyarságtudat megőrzése. Ötödik osztálytól vagy maradnak Katonában román iskolában, vagy mennek Szamosújvárra magyar tagozatra. Innen adódnak a később sűrűn jelentkező nézeteltérések: a Szamos újváron tanulók gyakran csúfolják azokat, akik Katonában tanulnak, amiért nem beszélnek jól magyarul. Ez sokszor ösztökél, de néha negatívan hat, és utána többet meg sem szólal anyanyelvén a gyerek.
      – Katonában, amikor már annyira közel érezték magukat a hívek hozzánk, megkértek, hogy inkább beszéljünk egymás közt románul, mert ők így szokták meg, és könnyebben megy – meséli Emese. Az, hogy itt a Mezőségen sem magyar olvasottság, sem történelemismeret, sem önérzet nincs, ez annak is köszönhető, hogy a magyar iskolák megszűntek, s a román iskolákban, román tanárokkal, román osztálytársak között ennyire futja.
      – Furcsa kettősség él a nyelvi tudatban (ha egyáltalán lehet erről beszélni). A szülők ugyan nem szeretnének gyerekeiknek román házastársat, de mégis román iskolába íratják, és közben csodálkoznak, hogy miért barátkozik románokkal. A hívek nagy része ortodox misére (is) jár. Katonából származik az a mondás, hogy a református magyar hívek mennek haza a templomból istentisztelet után, s beszélgetnek egymás közt, hogy: „Băi, ce frumos o zis popa, da’ oare ce o zis!”– meséli Krisztián.
    
     Tiszteletes úr, elcsinálták a tehenem tejét
    
      Az ortodox és református, román és magyar együttélés, egymásra hatás, keveredés, alá– és fölérendeltség mindennapos, szinte természetes Mezőségen. Azon, hogy Katonában az ortodox pap jelen van a református temetésen, már csak mi csodálkozunk. A szertartás magától értetődő tartozéka ő is, ugyanúgy mond búcsút a távozónak, mint a református lelkipásztor. Sőt némi prioritást is élvez, mivel a hozzátartozók és szomszédok románok, vagy mindenképp jobban értik a román nyelvet.
      Hogy nagyon erősen és még mindig élnek a hiedelmek, babonák, ez nagyrészt az egymás mellett élés egyenes következménye. Nemcsak az idősek tudják a boszorkákat, szépasszonyokat, lüdérceket, hanem a fiatalság is szerves része a misztikus világnak. Abban is hisznek, hogy a boszorkány elveszi a tehén tejét. Ezt még a legfelvilágosultabb fiatalember is tudja és hiszi.
      Van olyan református, aki váltig állítja, hogy ő látta, amikor a szomszédasszony a háromlábú széket fejte, mert elvette a tejét a másik tehenének. Ő látta a két szemével. Ő tudja. Nem hitkérdést csinál belőle, hogy hiszi vagy nem. Ő látja, ezt tudja. Járnak ortodox pópához is, átkoztatni, „csináltatni”. Reformátusok is, katolikusok is, mindenki. Nemcsak Földváron, hanem szerte a vidéken, nagyon sokan. A vegyes házasságokban kereszteléskor az ortodox vallás győz, aztán idővel a kisebbségi vallást képviselő fél is ortodox templomba kezd járni, melynek egyértelmű következményei lesznek.
    
     Jobban ragaszkodnak vallásukhoz
    
      – Nagyon nyomasztó a helyzet. Csupán az vigasztal, hogy itt elég sok a gyermek, s őket még lehet nevelni, velük még kezdeni lehet valamit – mondja Emese. – Úgy érzem, hogy reformátusság szempontjából inkább lehet haladni és dolgozni. Inkább van sikerélménye az embernek, mint magyarság szempontjából. A gyerekek adnak erőt. Mert néha annyira el lehet csüggedni, főleg családlátogatás után, mikor látod, hogy mi a helyzet. De aztán jönnek a vallásórák, amikor egy kicsit felvidulsz, és erőt merítesz az egészből.
      A reformátusság megőrzése a hívek számára sokkal fontosabb, mint a magyarság megőrzése. Sokan ugyan elvesztették identitástudatukat, nyelvüket nagyon rég, esetleg már ortodox templomba is járnak, de akkor is fontosnak tartják, hogy hűek maradjanak a konfirmációi eskühöz. Van olyan személy, pl. Gyekében, akinek a gyermekei románok, ő románhoz ment férjhez, református templomba sose jár, de azért ki nem iratkozna a református egyházból, inkább fizeti az adót mind a két helyre, az ortodoxot és a reformátust is. Nagyon ragaszkodnak az eskühöz. Szinte babonás félelemmel: Isten nevére esküt tettek valamikor. (Ilyen szempontból is nagyon érződik az ortodoxokkal való együttélés, egymásra hatás, az egyháztól való félelem és annak kiterjedése a mindennapokra.)
    
     Isten szeme mindig lát!
    
      – A lelkipásztor állandó jelenléte meghatározó a falu és az emberek életében. Némileg normatív, szabályozó funkcióval bír. Feketelakon pl. elég nagy problémák vannak, amit talán jobban meg lehetne oldani, ha ott laknék – mondja Krisztián. – Sokan úgy érzik, ha a papnak a szeme rajtuk van, akkor jobban kell vigyázni, kicsit másképp kell élni, mert olyankor az Úristen szeme van rajtuk. Azt hiába hangsúlyozom, hogy az Úristennek a szeme akkor is rajtunk van, amikor a papnak a szeme nincs. Már teológus koromban tett családlátogatásaimkor azt tapasztaltam, hogy orvosolatlan problémát jelent a züllés, vadházasság, és a dolgok halogatásának kérdése. Nem hiszem, hogy az én felfogásommal lenne baj, hogy én félreértem a feketelaki helyzetet, mert a családlátogatáskor sok helyen előjöttek ezek a problémák. Persze megint nem lehet általánosítani, viszont nagyon nagy százalékban vannak, akik így élnek, és elég kevés az olyan ember a faluban, aki azt mondja, hogy mellém áll, és próbáljunk változtatni a helyzeten – mondja el Krisztián.
    
     Wass Albert emlékszobát-terveznek
    
      Van olyan, aki nagyon keveset tud, de van, aki nem is hallott Wass Albertről. Melegföldváron kb. öt család tud róla, a többiek semmit. Feketelakon élnek még néhányan, akik Wass grófnál szolgáltak.
      – A kicsi grófot nagyon szerették. Azt mondják, sokkal emberségesebb volt, mint az apja, a nagy gróf. Van olyan család Feketelakon, amely ott szolgált a Wassoknál, most olyan nyolcvan év körüliek. A feketelaki Zsófi néni szobaleánya volt a Wass Albert feleségének. Szentgothárdon letagadják, hogy volt ott kastély. Vagy Cegében, ha megkérdeznek egy fiatalt Wass Albertről, fogalma sincs róla. Nincs egy épület, egy fa vagy egy emléktábla, amely Wass Albertre emlékezne – meséli Krisztián. A Wass fiúk szinte folyamatosan tartották a kapcsolatot az előző feketelaki lelkésszel, és a közeljövőben talán megint hazalátogatnak. Emellett minden hónapban támogatják a laki óvodát, ők küldik az óvónő fizetését, csak így létezhet magyar oktatás Feketelakon.
      Tervekben sincs hiány: ha visszakapják a cegei volt református iskolát, egyik termébe Wass Albert emlékszobát rendeznek be. A környéken ugyan nem nagyon hallottak Wass Albertről, de jönnek a turisták Magyarországtól Székelyföldig, és tudják, hogy ez a Tóvidék a Wass Albert vidéke, és ha nem is tudják név szerint a könyveiben szereplő településeket, azért a vidéknek az ízét ismerik, és érdeklődnek. Az emlékszoba elsődleges célja erősíteni a magyarságtudatot és a Wass Albert-tudatot, tájékoztatni a cegei, a tóvidéki életről.
      – A szobában lenne Wass Albertnek egy régi fotele, a könyvei (a Mentor és a Kráter Kiadótól), kéziratmásolatok, egy pár fénykép Wass Albertről és családjáról, valamilyen tájékoztató a cegei és a tóvidéki életről – tudtuk meg Krisztiántól.
      Együttes összefogással hon ismereti keresztény tábort terveznek nyárára, gyerekeknek, ahol magyarságtörténeti órákat is tartanának a földvári és a laki gyerekeknek. Egy körutat is terveznek, hogy a gyerekek megismerjék a környék nevezetességeit.
    
     Gyülekezetépítés, lelki építés
    
      A helyzet egyértelmű: tenniakarás, hit és erős kitartás szükséges ahhoz, hogy valaki Mezőségen vállaljon lelki szolgálatot. A jelenlegi helyzetről beszélgetve próbálunk kérdezni a jövőt illetően.
      Elsődleges most a lelki kapcsolatok ápolása, hogy tudatos személyiségű emberek merjék vállalni véleményüket, merjenek kiállni az igazuk és főleg magyarságuk mellett. A gyerekekkel még sok mindent lehet kezdeni, lehet alakítani őket. Jó, hogy annyian járnak vallás– és bibliaórára. Mindezek mellett idővel beindulna a gyerek és felnőtt presbitériumi képzés, presbitériumi bibliaórák.
      – Nevelni kellene a gyülekezetet – mondja Emese tele energiával. – Én most tényleg erre szeretnék ráállni, a gyülekezet építésre és a lelki építésre. Sok a tennivaló, templomfelújítás, gyülekezeti ház, vendégház-építés, de ezek mind olyan gyakorlati dolgok, amit valószínűleg hamarabb sikerül majd megvalósítani, mint a lelki háttérépítést.
      (Szabadság)

Kallós Zoltánnak 8o. születésnapjára

Úgy tartják, a fiúk többnyire az anyjukhoz hasonlítanak. Kallós Zoli bácsi édesapját már nem ismerhettem, de úgy tûnt, munkabírása, konoksága, szívós -öntörvényû egyénisége, bátorsága az édesanyjától eredeztethetõ.

Feketelak hajdan büszke-szépe, Kiss Vilma késõbb Kallós Mihályné, mikorra én találkoztam vele, apró, õsz hajú, örök-mozgó, makacs asszonyka volt. Ki mindkét gyermekét szerette, de fiát titkon mégiscsak valami kimondatlan-kimondhatatlan féltõ szeretettel bálványozta, ami soha külsõségekben meg nem nyilvánult. Ott élt fia mellett, csupán ott volt, abban a múzeum-forma Móricz Zsigmond utcai házukban, ahol megismertem, ahol sosem tudtam a hollóházi tányérból van-e több vagy a lelkes, újsüttetû táncházasokból, esetleg a külföldi vendégekbõl(akik ha ott háltak és ha ez a rendõrség tudomására jutott, egy szállóvendég 5ooo leibe került a vendégfogadónak, mindez akkor, amikor egy átlagfizetés 25oo lei volt és akkor, amikor minden külföldi vendég ürügyén berendelhette a securitate - a vendéglátót - egy bizonytalan kimenetelû, esetleg marasztaló beszélgetésre).

Vilma néni kitûnõen fõzött,mosott, rendet teremtett, de legfõként: otthont. Mindent-mindenkit számontartott, megkérdezte és meghallgatta életünk apró-cseprõit és etetett minket - a 7o-8o-as években állandóan éhes - számtalan erdélyi diákot, fiatal pályakezdõt és rajtunk kívül a számolhatatlan (erdélyi és nem erdélyi) vendégsereget. Ha beszélgettünk,lelkesedtünk, vitáztunk, vagy suttogva politizáltunk, csak nézett, mosolygós cinkosan, mint minden okos parasztasszony, aki felismerte, hogy gyermeke - szerelmetes büszkesége - túlnõtte õt, s ezért minden este úgy hajtja álomra a fejét (még a maga hímezte párnahajra) hogy sorjázza magában a sok igaz-szépet amit fia mondott - vagy fiáról mondtak, mindazt, amiket csak egy Anya tud kiollózni az elhangzottakból, mikben gyermeke álmai, céljai, megvalósításai és a még rá váró munka: választott-világa ölt testet.

Ez a korszak a nagy beteljesülés kezdeti idõszaka lehetett.
Mert volt olyan idõszaka Vilma néni életének, amikor férje s fia is börtönben záratott( az elõbbi ”túl sokat vetett” a kollektív szerint- az utóbbi ”túl sokat gyûjtött” a securitáté szerint...) Lakott õ már egy Széchenyi téri apró vizes kamrában, családostól, a hatalmas kertes-gyümölcsös Kallós kúria után – kitelepítettként - miközben a család férfitagjai börtönben vagy bizonytalan-sorban. Naplója elásva a válaszúti házuk lépcsõje alá (vajon ott van most is vagy meglelte azt, azóta szerelmetes fia, aki visszaküzdötte az õsit, rögtön, amint arra lehetõség adódott)

Ne gondolja azonban senki, hogy Vilma a leányregények naplót író, törékeny gyenge vertcsipke-erejû asszonyaihoz hajadzott... Mert szókimondó, erõs, bátor asszony volt Õ, aki ha kellett, felcsatolta férje pisztolyát a combjára házkutatás elõtt, s ezzel az elvtársakat úgy kijátszotta, hogy filmet csinálhatott volna errõl valamennyi amerikai filmrendezõ...

Én így emlékszem rá, abból az idõbõl, amikor már egymás szomszédságában, közös udvaron laktunk, a Kossuth Lajos utcában:
A 80-as évek derekán, spenótlevessel kínált négy anyaországi táncos legénykét, akik valószínû elõször jártak Erdélyben, lehet utoljára is. Valljuk be férfiasan, a táncház születése idején, akadtak azért olyanok is, akiknek abból állt a mozgalomhoz való ragaszkodásuk, hogy elsörözték, amit a táncház kezeseiként, a beléptidíjból elcsórtak, Trianontól függetlenül, itt is – ott is. Ezek közül sokuk remek ember lett késõbb , de olyanról is tudok, aki csupán a régi sörözések okán ma már gyûjtõként és hozzáértõként tartja számon magát ... No meg a Kallós porta minden idõkben átjáróház volt és ahol sok ember megfordul, sok hiábavaló beszéd is elhangzik... Hogy a magyarországi legények ezek közé tartoztak vagy sem, már meg nem mondanám, de nem is érdekes: asztalhoz ültek s neki láttak az ebédnek, ám az egyik (vigyázatlan) megsózta a levest. Vilma néni sosem ült le, sertepertélt a vendégek háta megett ,kenyérre, étekre figyelve. Ez esetben: ”Maga sózza az én levesemet???!!!” felkiáltással jól nyakon vágta azt, aki csak az imént tette le a sótartót... Hogy miért kapott akkor az anyaországi, nem tudom, lehet hogy a fent említettekért, de az is lehet, hogy csak sótlanabb volt a levesnél...

Ezért is szerettem Vilmát, (nem lepett meg az eset) mert történt velem is hasonló. Édesapámmal Kõszegremetén táboroztunk, elsõ ízben kettesben. Reggel, mire kitámolyogtam a sátorból édesapám javában aprította a zöldséget a bogrács gulyáshoz. Lerogytam (mint minden sokat szenvedett tizenéves) egy csutakra jó reggelt kívánni. Édesapám fogadta, majd teljesen váratlanul lekent nekem egy hatalmas csárdás pofont (pedig Õt ellenségei se vádolhatják népiességgel...)
Kérdeztem: Mit követtem el, Édesapám?
Mire Õ: Ezidáig még semmit fiam,de ki tudja ,mit követsz el még az elkövetkezendõkben...
Az elkövetkezendõ nem-történelmiek és történelmiek alapján úgy képzelem:kikaptuk elõre.Én is, az anyaországi is. Én édesapámtól, az anyaországi Kallós édesanyjától...
Más:
Nagy, mászó-kéménye volt a közel 2oo éves Kossuth Lajos utcai házunknak.
Egyedül vagyok otthon, óra csenget, felkelek és odateszem a kályhára a teavizet,azzal be a fürdõszobába,mert 1o-tõl próbám van a színházban.Zuhanyozok és vissza a konyhába.
-Már megint kialudt a tûz a kályhában-mindig így történik,ha süti a nap a kéményt-dohogok. Sietve újra gyújtanám,gyufaláng lobban és aztán ... valami fülsiketítõ robbanás,csörömpölés, beduvad az ablakszem,törik az üveg,durran a parasztcsempe,repülnek a fedõk... Valamikor,késõre, arra eszmélek hogy,tele van agyagporral szemem- szám,a piros fedõk a földön,a heti menû fazakastól -váltakozva- rajtam és a falon,az ablaküveg szilánkokban, körülöttem tulipános bokályok cserepei , s én( mint a gazdag lelet örömétõl alélt régész) fekszem a padlócsempén, pokolian ég az arcom és hasogatja a fájdalom a halántékomat.Az egyetlen járható útnak a menekülést vélem,s egyetlen reményem Zoli bácsi, kitámolygok az udvarra és méltatlanul erõszakosan dörömbölök a szomszédom ajtaján,de nem Zoli bácsi nyit ajtót hanem Vilma néni...Nem sírok(mint ahogy soha, amikor nagy bajt vélek)csak mondom, hadarin :
-Vilma néni, felrobbant a kályha, összeégett-e az arcom? Végig símitja az arcomat s csak annyit mond: -Jaj,szegénykém, akkor maga még nem is reggelizett,hozzak egy kis meleg levest?... nem sikoltozott, nem fontoskodott, nem is nevetett ki. Ahogy megsímogatott, már tudtam: nagy bajom nem eshetett. Õ,aki sokat megélt- sokkal nagyobb bajokat- az efféléktõl( világégés után egy kályharobbanás.?!...) nem ijedt meg ,de azt is tudta,hogy ha valaki túlélõje egy valós vagy lehetséges életveszélynek, annak ennie kell, hogy továbbvigye az életet...
Legyünk õszinték, bizony veszekedtek is a fiával. Sok torzsalkodásra adott alkalmat az, hogy, ahogy az idõ telt, Vilmának gyengült az emlékezete.Nem úgy a humora...
Volt egy ügyes kicsi kutyájuk,tán valami vándorcirkuszból szökött meg s talált otthonra Kallóséknál.Egy reggel Vilma néni jelenti:
-Zolti, valaki ellopta a kutya alól a rongyot...
Zoli bácsi nyugtatja, ki és minek is lophatta el a Bugri kispokrócát,ám hiába keresik,nem kerül elõ,így Vilma egyre makacsabbul hajtogatja, hogy de bizony azt ellopták: jólfog az bárkinek, akinek van kutyája.Ezen vitatkoznak még este is,ám másnap Zoli bácsi megleli a rongyszõnyeget s diadalmasan viszi be a konyhába:
-Anyám, megvan a Bugri rongya. Mondtam ugye ,hogy nem lopták el?!
Vilma viszont hajthatatlan:
-A tegnap ellopták.Az éjjel meg vissza lopták....

Viták voltak a kertészkedés körül is.
Elõttünk 2-Kallósék elõtt valami 6 méternyi birtok terült el,na azon golfozni nem szoktunk, mert arra nem volt alkalmas, de virág ültetésre igen. Egyik tél-utón Vilma néni olyan nagybeteg lett hogyha nem ápolja a fia olyan példásan, türelmes- gyöngéden de konok- következetesen( eteti kiskanállal, hozatja külföldrõl a gyógyszert, virrasztva éjszaka is minden rezdülését)talán nem éri meg a tavaszt.
Vilma néni felépült és egy ragyogó szombat reggel arra ébredek, hogy a rózsaültetést szorgalmazza. Zoli bácsi hajthatatlan és érvel: éppcsak lábadozó anyjának megtiltja, hogy kimenjen a kiskertben dolgozni, a rózsaültetésrõl meg szó sem lehet:
-Megint beteg leszel nekem ,aztán én nyeshetem a rózsáidat...-zárja le utolsó érvként a vitát,azzal veszi a csángó tarisznyáját és indul is az ószerre ,ahol cigányokkal szokott volt vásárkodni,gyûjteménye kiegészítése végett.Ablakunkból látom, amint Vilma kimerészkedik,körül kémlel ,kihozza a hagymakapát és fertály óra alatt fellazítja-megkapálja a földet, megtisztítja avartól- gyomtól, s olyan pedáns kiskertet varázsol, hogyha Palocsay Rudolf bátyám látja,összetépi a kertészeti oklevelét.
Lefényképeztem munka közben.90 éves volt akkor.
Igyekeztében(hogy kifogástalanul de idejében végezzen) erõre kapott,megfiatalodott:olyan alázattal hajolt az áldott, tenyérnyi föld fölé és úgy veselkedett neki a munkának, serényen-hozzáértõn, mint valamikor hatalmas birtokukon fiatalasszony korában,amikor még csak álmodozott arról hogy egyszer majd fia születik.Mert lehetett Kallós Zoltán-lassan világszerte- ismert és elismert néprajzkutató,de Vilmának gyermeke maradt,ki anyjának nem paracsolhat: a munkától el nem tilthatta.
Vilma nénit egyszer láttam sírni.
Zoli bácsi(csodák csodája)útlevelet kapott: lelki jó barátja,gyûjtõ társa- Martin György- temetésére készült Pestre.No azért nem minden bonyodalom nélkül:elõtte való nap természetesen berendelték a securitátéra,ahol az a hagyomány járta, hogy ugyan 48 órán túl nem tarthatták bent az embert,(akkor már joga volt ügyvédhez,Kallós esetében mindig Szilágyi Pista bácsihoz folyamodtunk)de azt is megtehették,hogy kiengedték az illetõt a 47-ik órában aztán megint visszahívták és ezzel citeráztak a szenvedõ alany és aggódó hozzátartozói idegrendszerén.Ez esetben a szokásosnál is nagyobb volt a tét,mert ha Zoli bácsit nem engedik ki vonatindulásig a Traian utcaiak,s nem ér el a temetésre,akkor már okafogyottá válik az utazás.De ha sikerül is elutaznia Magyarországra Kallósnak, azért csak emlékezzen arra, hogy honnan szabadult - s ha nem viselkedik odakint politikailag illedelmesen- hova várják vissza.Tehát Zoli bácsit bent tartják éjszakára is s mi este meglátogatjuk Vilma nénit, hogy ne maradjon egyedül kétsébeesésével.Késõ éjszakáig beszélgetük.
Valójában Vilma néni mesélt és egyszerre csak megértettem, hogy ez a kicsi asszony,aki 1900 május elsején született, tanuja volt Erdély teljes 2o.ik századi történelmének...Konfirmándus volt az elsõvilágháború idején,megélte volt a románok bejövetelét,végigretteghette a második világháborút is, aztán elvették jóformán mindenüket,majd hol egyik hol másik családtagját zaklatták szünet nélkül az új rendszer építõi...Soha annyit mint azon az éjszakán nem mesélt.Nem panaszkodott,nem lázadt a sorsa ellen csak valahányszor a fia került szóba,kicsordult a könnye...
Akkor még nem tudhattuk mit hoz a sors :hogy 92 évet él, megéri a változást s azzal azt az elégtételt, hogy a Kallós kúria visszakerül a tulajdonukba ,ahova Zoli bácsi befogadta azóta a szorvány-gyerekeket,talán azért,mert az édesanyja olyan ember volt aki a fiában magához ölelte a világ valamennyi árváját...

Zoli bácsi: minden mejjesrõl, kalotaszegi szoknyáról, mezõségi fejkendõrõl és festett ládáról a rózsákat és tulipánokat neked álmodta Édesanyád.A népdalokból violát és gyöngyvirágot.Lehet azért lettél a népzene szerelmese, hogy ezeket a virágokat összegyûjtsd, csokorba kösd ,majd szálanként osztogathasd mindazoknak, akiknek megakarod simogatni a lelkét.
Édesanyád kitüntetésekrõl nem álmodott,azok csak a ráadás.
Kitüntetéseiddel koronáztad meg küzdelmes- bátor életét, amit kimért neki a sors. Hogy nem volt hiábavaló megélni a sok megaláztatást, meghurcoltatást,nélkülözést, a szüntelen munkát és Érted –aggódást.Nem volt hiábavaló élete, amiben életet adott Neked és menni is csak akkor ment el, amikor már biztonságban tudhatott.
Mert hatalmas megtartó erõ éltette Édesanyádat: az a szeretet , amivel egész életében Téged féltõn beborított. És látod, most is , az Õ szeretetével ragyog Rád 64 fogadott gyermeked, 8o. születésnapodon.
Amint - ahogy a felkelõ nap is beragyogja a válaszúti hegyeket.


Panek Kati
Kincses Kolozsvár
2oo6. március 26.