Kallós Zoltánnak 8o. születésnapjára

 

Úgy tartják, a fiúk többnyire az anyjukhoz hasonlítanak. Kallós Zoli bácsi édesapját már nem ismerhettem, de úgy tûnt, munkabírása, konoksága, szívós -öntörvényû egyénisége, bátorsága az édesanyjától eredeztethetõ.

Feketelak hajdan büszke-szépe, Kiss Vilma késõbb Kallós Mihályné, mikorra én találkoztam vele, apró, õsz hajú, örök-mozgó, makacs asszonyka volt. Ki mindkét gyermekét szerette, de fiát titkon mégiscsak valami kimondatlan-kimondhatatlan féltõ szeretettel bálványozta, ami soha külsõségekben meg nem nyilvánult. Ott élt fia mellett, csupán ott volt, abban a múzeum-forma Móricz Zsigmond utcai házukban, ahol megismertem, ahol sosem tudtam a hollóházi tányérból van-e több vagy a lelkes, újsüttetû táncházasokból, esetleg a külföldi vendégekbõl(akik ha ott háltak és ha ez a rendõrség tudomására jutott, egy szállóvendég 5ooo leibe került a vendégfogadónak, mindez akkor, amikor egy átlagfizetés 25oo lei volt és akkor, amikor minden külföldi vendég ürügyén berendelhette a securitate - a vendéglátót - egy bizonytalan kimenetelû, esetleg marasztaló beszélgetésre).

Vilma néni kitûnõen fõzött,mosott, rendet teremtett, de legfõként: otthont. Mindent-mindenkit számontartott, megkérdezte és meghallgatta életünk apró-cseprõit és etetett minket - a 7o-8o-as években állandóan éhes - számtalan erdélyi diákot, fiatal pályakezdõt és rajtunk kívül a számolhatatlan (erdélyi és nem erdélyi) vendégsereget. Ha beszélgettünk,lelkesedtünk, vitáztunk, vagy suttogva politizáltunk, csak nézett, mosolygós cinkosan, mint minden okos parasztasszony, aki felismerte, hogy gyermeke - szerelmetes büszkesége - túlnõtte õt, s ezért minden este úgy hajtja álomra a fejét (még a maga hímezte párnahajra) hogy sorjázza magában a sok igaz-szépet amit fia mondott - vagy fiáról mondtak, mindazt, amiket csak egy Anya tud kiollózni az elhangzottakból, mikben gyermeke álmai, céljai, megvalósításai és a még rá váró munka: választott-világa ölt testet.

Ez a korszak a nagy beteljesülés kezdeti idõszaka lehetett.
Mert volt olyan idõszaka Vilma néni életének, amikor férje s fia is börtönben záratott( az elõbbi ”túl sokat vetett” a kollektív szerint- az utóbbi ”túl sokat gyûjtött” a securitáté szerint...) Lakott õ már egy Széchenyi téri apró vizes kamrában, családostól, a hatalmas kertes-gyümölcsös Kallós kúria után – kitelepítettként - miközben a család férfitagjai börtönben vagy bizonytalan-sorban. Naplója elásva a válaszúti házuk lépcsõje alá (vajon ott van most is vagy meglelte azt, azóta szerelmetes fia, aki visszaküzdötte az õsit, rögtön, amint arra lehetõség adódott)

Ne gondolja azonban senki, hogy Vilma a leányregények naplót író, törékeny gyenge vertcsipke-erejû asszonyaihoz hajadzott... Mert szókimondó, erõs, bátor asszony volt Õ, aki ha kellett, felcsatolta férje pisztolyát a combjára házkutatás elõtt, s ezzel az elvtársakat úgy kijátszotta, hogy filmet csinálhatott volna errõl valamennyi amerikai filmrendezõ...

Én így emlékszem rá, abból az idõbõl, amikor már egymás szomszédságában, közös udvaron laktunk, a Kossuth Lajos utcában:
A 80-as évek derekán, spenótlevessel kínált négy anyaországi táncos legénykét, akik valószínû elõször jártak Erdélyben, lehet utoljára is. Valljuk be férfiasan, a táncház születése idején, akadtak azért olyanok is, akiknek abból állt a mozgalomhoz való ragaszkodásuk, hogy elsörözték, amit a táncház kezeseiként, a beléptidíjból elcsórtak, Trianontól függetlenül, itt is – ott is. Ezek közül sokuk remek ember lett késõbb , de olyanról is tudok, aki csupán a régi sörözések okán ma már gyûjtõként és hozzáértõként tartja számon magát ... No meg a Kallós porta minden idõkben átjáróház volt és ahol sok ember megfordul, sok hiábavaló beszéd is elhangzik... Hogy a magyarországi legények ezek közé tartoztak vagy sem, már meg nem mondanám, de nem is érdekes: asztalhoz ültek s neki láttak az ebédnek, ám az egyik (vigyázatlan) megsózta a levest. Vilma néni sosem ült le, sertepertélt a vendégek háta megett ,kenyérre, étekre figyelve. Ez esetben: ”Maga sózza az én levesemet???!!!” felkiáltással jól nyakon vágta azt, aki csak az imént tette le a sótartót... Hogy miért kapott akkor az anyaországi, nem tudom, lehet hogy a fent említettekért, de az is lehet, hogy csak sótlanabb volt a levesnél...

Ezért is szerettem Vilmát, (nem lepett meg az eset) mert történt velem is hasonló. Édesapámmal Kõszegremetén táboroztunk, elsõ ízben kettesben. Reggel, mire kitámolyogtam a sátorból édesapám javában aprította a zöldséget a bogrács gulyáshoz. Lerogytam (mint minden sokat szenvedett tizenéves) egy csutakra jó reggelt kívánni. Édesapám fogadta, majd teljesen váratlanul lekent nekem egy hatalmas csárdás pofont (pedig Õt ellenségei se vádolhatják népiességgel...)
Kérdeztem: Mit követtem el, Édesapám?
Mire Õ: Ezidáig még semmit fiam,de ki tudja ,mit követsz el még az elkövetkezendõkben...
Az elkövetkezendõ nem-történelmiek és történelmiek alapján úgy képzelem:kikaptuk elõre.Én is, az anyaországi is. Én édesapámtól, az anyaországi Kallós édesanyjától...
Más:
Nagy, mászó-kéménye volt a közel 2oo éves Kossuth Lajos utcai házunknak.
Egyedül vagyok otthon, óra csenget, felkelek és odateszem a kályhára a teavizet,azzal be a fürdõszobába,mert 1o-tõl próbám van a színházban.Zuhanyozok és vissza a konyhába.
-Már megint kialudt a tûz a kályhában-mindig így történik,ha süti a nap a kéményt-dohogok. Sietve újra gyújtanám,gyufaláng lobban és aztán ... valami fülsiketítõ robbanás,csörömpölés, beduvad az ablakszem,törik az üveg,durran a parasztcsempe,repülnek a fedõk... Valamikor,késõre, arra eszmélek hogy,tele van agyagporral szemem- szám,a piros fedõk a földön,a heti menû fazakastól -váltakozva- rajtam és a falon,az ablaküveg szilánkokban, körülöttem tulipános bokályok cserepei , s én( mint a gazdag lelet örömétõl alélt régész) fekszem a padlócsempén, pokolian ég az arcom és hasogatja a fájdalom a halántékomat.Az egyetlen járható útnak a menekülést vélem,s egyetlen reményem Zoli bácsi, kitámolygok az udvarra és méltatlanul erõszakosan dörömbölök a szomszédom ajtaján,de nem Zoli bácsi nyit ajtót hanem Vilma néni...Nem sírok(mint ahogy soha, amikor nagy bajt vélek)csak mondom, hadarin :
-Vilma néni, felrobbant a kályha, összeégett-e az arcom? Végig símitja az arcomat s csak annyit mond: -Jaj,szegénykém, akkor maga még nem is reggelizett,hozzak egy kis meleg levest?... nem sikoltozott, nem fontoskodott, nem is nevetett ki. Ahogy megsímogatott, már tudtam: nagy bajom nem eshetett. Õ,aki sokat megélt- sokkal nagyobb bajokat- az efféléktõl( világégés után egy kályharobbanás.?!...) nem ijedt meg ,de azt is tudta,hogy ha valaki túlélõje egy valós vagy lehetséges életveszélynek, annak ennie kell, hogy továbbvigye az életet...
Legyünk õszinték, bizony veszekedtek is a fiával. Sok torzsalkodásra adott alkalmat az, hogy, ahogy az idõ telt, Vilmának gyengült az emlékezete.Nem úgy a humora...
Volt egy ügyes kicsi kutyájuk,tán valami vándorcirkuszból szökött meg s talált otthonra Kallóséknál.Egy reggel Vilma néni jelenti:
-Zolti, valaki ellopta a kutya alól a rongyot...
Zoli bácsi nyugtatja, ki és minek is lophatta el a Bugri kispokrócát,ám hiába keresik,nem kerül elõ,így Vilma egyre makacsabbul hajtogatja, hogy de bizony azt ellopták: jólfog az bárkinek, akinek van kutyája.Ezen vitatkoznak még este is,ám másnap Zoli bácsi megleli a rongyszõnyeget s diadalmasan viszi be a konyhába:
-Anyám, megvan a Bugri rongya. Mondtam ugye ,hogy nem lopták el?!
Vilma viszont hajthatatlan:
-A tegnap ellopták.Az éjjel meg vissza lopták....

Viták voltak a kertészkedés körül is.
Elõttünk 2-Kallósék elõtt valami 6 méternyi birtok terült el,na azon golfozni nem szoktunk, mert arra nem volt alkalmas, de virág ültetésre igen. Egyik tél-utón Vilma néni olyan nagybeteg lett hogyha nem ápolja a fia olyan példásan, türelmes- gyöngéden de konok- következetesen( eteti kiskanállal, hozatja külföldrõl a gyógyszert, virrasztva éjszaka is minden rezdülését)talán nem éri meg a tavaszt.
Vilma néni felépült és egy ragyogó szombat reggel arra ébredek, hogy a rózsaültetést szorgalmazza. Zoli bácsi hajthatatlan és érvel: éppcsak lábadozó anyjának megtiltja, hogy kimenjen a kiskertben dolgozni, a rózsaültetésrõl meg szó sem lehet:
-Megint beteg leszel nekem ,aztán én nyeshetem a rózsáidat...-zárja le utolsó érvként a vitát,azzal veszi a csángó tarisznyáját és indul is az ószerre ,ahol cigányokkal szokott volt vásárkodni,gyûjteménye kiegészítése végett.Ablakunkból látom, amint Vilma kimerészkedik,körül kémlel ,kihozza a hagymakapát és fertály óra alatt fellazítja-megkapálja a földet, megtisztítja avartól- gyomtól, s olyan pedáns kiskertet varázsol, hogyha Palocsay Rudolf bátyám látja,összetépi a kertészeti oklevelét.
Lefényképeztem munka közben.90 éves volt akkor.
Igyekeztében(hogy kifogástalanul de idejében végezzen) erõre kapott,megfiatalodott:olyan alázattal hajolt az áldott, tenyérnyi föld fölé és úgy veselkedett neki a munkának, serényen-hozzáértõn, mint valamikor hatalmas birtokukon fiatalasszony korában,amikor még csak álmodozott arról hogy egyszer majd fia születik.Mert lehetett Kallós Zoltán-lassan világszerte- ismert és elismert néprajzkutató,de Vilmának gyermeke maradt,ki anyjának nem paracsolhat: a munkától el nem tilthatta.
Vilma nénit egyszer láttam sírni.
Zoli bácsi(csodák csodája)útlevelet kapott: lelki jó barátja,gyûjtõ társa- Martin György- temetésére készült Pestre.No azért nem minden bonyodalom nélkül:elõtte való nap természetesen berendelték a securitátéra,ahol az a hagyomány járta, hogy ugyan 48 órán túl nem tarthatták bent az embert,(akkor már joga volt ügyvédhez,Kallós esetében mindig Szilágyi Pista bácsihoz folyamodtunk)de azt is megtehették,hogy kiengedték az illetõt a 47-ik órában aztán megint visszahívták és ezzel citeráztak a szenvedõ alany és aggódó hozzátartozói idegrendszerén.Ez esetben a szokásosnál is nagyobb volt a tét,mert ha Zoli bácsit nem engedik ki vonatindulásig a Traian utcaiak,s nem ér el a temetésre,akkor már okafogyottá válik az utazás.De ha sikerül is elutaznia Magyarországra Kallósnak, azért csak emlékezzen arra, hogy honnan szabadult - s ha nem viselkedik odakint politikailag illedelmesen- hova várják vissza.Tehát Zoli bácsit bent tartják éjszakára is s mi este meglátogatjuk Vilma nénit, hogy ne maradjon egyedül kétsébeesésével.Késõ éjszakáig beszélgetük.
Valójában Vilma néni mesélt és egyszerre csak megértettem, hogy ez a kicsi asszony,aki 1900 május elsején született, tanuja volt Erdély teljes 2o.ik századi történelmének...Konfirmándus volt az elsõvilágháború idején,megélte volt a románok bejövetelét,végigretteghette a második világháborút is, aztán elvették jóformán mindenüket,majd hol egyik hol másik családtagját zaklatták szünet nélkül az új rendszer építõi...Soha annyit mint azon az éjszakán nem mesélt.Nem panaszkodott,nem lázadt a sorsa ellen csak valahányszor a fia került szóba,kicsordult a könnye...
Akkor még nem tudhattuk mit hoz a sors :hogy 92 évet él, megéri a változást s azzal azt az elégtételt, hogy a Kallós kúria visszakerül a tulajdonukba ,ahova Zoli bácsi befogadta azóta a szorvány-gyerekeket,talán azért,mert az édesanyja olyan ember volt aki a fiában magához ölelte a világ valamennyi árváját...

Zoli bácsi: minden mejjesrõl, kalotaszegi szoknyáról, mezõségi fejkendõrõl és festett ládáról a rózsákat és tulipánokat neked álmodta Édesanyád.A népdalokból violát és gyöngyvirágot.Lehet azért lettél a népzene szerelmese, hogy ezeket a virágokat összegyûjtsd, csokorba kösd ,majd szálanként osztogathasd mindazoknak, akiknek megakarod simogatni a lelkét.
Édesanyád kitüntetésekrõl nem álmodott,azok csak a ráadás.
Kitüntetéseiddel koronáztad meg küzdelmes- bátor életét, amit kimért neki a sors. Hogy nem volt hiábavaló megélni a sok megaláztatást, meghurcoltatást,nélkülözést, a szüntelen munkát és Érted –aggódást.Nem volt hiábavaló élete, amiben életet adott Neked és menni is csak akkor ment el, amikor már biztonságban tudhatott.
Mert hatalmas megtartó erõ éltette Édesanyádat: az a szeretet , amivel egész életében Téged féltõn beborított. És látod, most is , az Õ szeretetével ragyog Rád 64 fogadott gyermeked, 8o. születésnapodon.
Amint - ahogy a felkelõ nap is beragyogja a válaszúti hegyeket.


Panek Kati
Kincses Kolozsvár
2oo6. március 26.